Jennifer Niven - Veled minden hely ragyogó

Most
én
is
darabokban
vagyok.

Egyszerre gyönyörű, kivételes, megindító és rettentően szomorú történet két csodás egyéniségről, akik miatt többnek érzem ezt a világot. Az okostelefonok, instagram, dizájnercuccok és az egy kaptafára viselkedő emberek világában - ahol ha elmész a barátaiddal pizzázni, 4 emberből 3 biztos a wifit lopja, te meg nézel ki a fejedből - üdítő, ha valaki mer másképp gondolkodni, és másmilyen lenni. Az azonban szörnyű, hogy ha valaki más, attól sokak szemében rögtön nyomi, őrült, dilis, valaki, akit el kell kerülni. 

Már attól többnek érzem magam, hogy olvashattam Violet és Finch történetét. Komolyan. Az ilyen könyvek mindig adnak valami újat, megerősítenek abban, hogy másmilyennek lenni jó, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem érzi otthon magát ebben a világban. mindig mondom, hogy rossz évszázadba születtem, vagy lehet, hogy rossz bolygóra

 Lassan haladtam az olvasással, pedig nagyon tetszett, de már az elején éreztem, hogy valami olyan felé közeledünk, amit jobb szeretnék elkerülni. Egyszerre akartam, hogy vége legyen, túl akartam esni a fájdalmas részeken, – mert már előre fájt, hogy sejtettem a végét. Bár ne lett volna igazam! –, de azt is, hogy örökké tartson.

Hogy Violet és Finch örökre biztonságban és boldogok legyenek egymás mellett. 

A könyvben annyi gyönyörű gondolat jelenik meg, hogy muszáj lesz beszereznem egy saját példányt. Nem nagyon tudok mit írni, teljesen a padlón vagyok. 

"Melletted kivételes vagyok,
Amilyen mindig lenni akartam.
Szerelmes vagyok - te tetted ezt velem,
Magamtól ennyi sose tellett."

Rettentően megviselt érzelmileg a történet, de egy részem dühös. Nagyon, nagyon dühös. Mert
undorítónak gusztustalannak elkeserítőnek igazságtalannak tartom, hogy még most, a XXI. században is vannak emberek, akik szerint a mentális betegség nem igazi betegség. Ha az emberek normálisan állnának hozzá mindehhez, sokkal több ember merne segítséget kérni. 

Bipoláris zavar aka mániás depresszió

Legelőször a Pushing the limits olvasása során találkoztam ezzel a betegséggel, akkor utána is néztem, ahogy most is. Érzelmi hullámvasútnak is nevezik, nem meglepő, hogy miért. Szédítő magasság, rémisztő mélység. Finch Ébrenlétnek és Nagy alvásnak nevezte a két állapotot.
Ha nem olvasnék könyveket, lehet, hogy évekbe tellett volna, hogy valaha halljak erről a betegségről.
A mániás depresszió hangulati betegséget jelent, a lehangolt avagy depressziós, és felhangolt, enyhén vagy súlyosan mániás epizódok követik egymást. 

Örülök, hogy egy keveset tudok erről a betegségről, mert így több esélye van, hogy felismerem, ha valakinek segítségre van szüksége. Mert minden ember felelős a másikért, kisebb vagy nagyobb részben. Még ha nem is ismered, akkor is. Lásd, megállsz a kereszteződésben, akármennyire is sietsz a nagymamához ebédre, vagy a diplomaosztódra, és elengeded a szirénázó mentőt, vagy undorító, aljas módon lesz@rod és folytatod utad, míg lehet, hogy a segítségre szoruló életét örökre tönkre tetted. 

De egyszerűen nem értem Finch szüleit. Mármint az apa nem lep meg, mert mindig is gusztustalanul viselkedett a fiával, de hogy egy nő ennyire semmirekellő és nulla legyen nem csak emberileg, de anyaként is - az már felháborító.

Kábé ilyennek éreztem az anyát:

"F. eltűnt. Hol van? Nem keresi senki? Mi van, ha valami történt vele?"
"Relax, majdcsak felbukkan" mondá anyu. 

Ez... botrány, de tényleg. Annyira nem vették komolyan egyik gyereküket sem, hogy már a szülők első felbukkanása után hívtam volna a szocmunkásokat. Nem vették komolyan Finch-et, nem is figyeltek rá, könyörgöm, fel sem tűnt nekik, hogy a fiúk otthon sincs, és nem mentek utána, amikor eltűnt. És az iskolára, a tanácsadóra, aki tudta, hogy baj van, mégsem tett kábé semmit. 

És minden bully-ra, akik valaha fájdalmat okoztak bárkinek is. Mert igenis, ez az ő felelősségük (is). Nekem is volt olyan osztálytársam, aki nagyon élvezte, ha gyötörhetett másokat. Egy évig a barátnőm is volt, aztán egyik napról a másikra ellenem fordult és megtiltotta egy másik barátnőmnek, hogy beszéljen velem. Ekkor 9 évesek voltunk kb. Utána évekig gyötört és hülyét csinált egy másik lányból. Máig dühös vagyok nem csak rá, de magamra is, amiért nem álltam ki mellette. Mert ha valaki tudta, milyen szörnyű érzés ez, az én voltam.

Nem lehet elégszer kiemelni:

 M e r n i   k e l l   s e g í t s é g e t   k é r n i !

*angry bird mood*

Szeptemberben lesz 19 éve, hogy cukorbeteg vagyok.

Az évek során a tudomány eljutott oda, hogy felkínálta lehetőségként az inzulinpumpát, a szenzort amire mondjuk sajnos nincs pénzem - erre most, hogy egyetemista lettem, már közgyógyom sincs. Nem azt mondom, hogy a 300 Ft/doboz tesztcsík annyira megvisel, csak bosszantó.

A cukorbetegséggel együtt lehet élni.

Már mennyi dolog van, ami megkönnyíti az életeteket.

Persze, van például szenzor heti 12000 Ft-ért, meg inzulinpumpa, amit 4 évre veszel meg, 200.000 Ft-ért, 50 ezer/ félév a szerelék ára,  az inzulinról meg a tesztcsíkról nem is beszélve. 

Mondjuk, szenzorom nincs és a közeljövőben nem is lesz, mert rámenne a gatyám is. Az inzulinpumpacsere most aktuális, egyik szemem sír meg a másik is ekkora összeg láttán, de nekem tényleg sokat segít a pumpa a cukraim rendbetartásában, szóval nem kérdéses, hogy lesz továbbra is. 

Ja, és mondjuk, ha az ember lyánya még egyetemista is, nulla keresettel, kevéske ösztöndíjjal, amiből ki kell fizetni a kolidíjat, az utazást (csak egy odaút 2000 magyar pénz) és akkor még nem is ettem.

Egészséges étrend. Ha valami fontos, akkor ez az. De hogy étkezzek egészségesen és változatosan, amikor legtöbbször se pénzem, se időm nincs, hogy főzőcskézzek? De ez az én "újévi" fogadalmam, hogy sokkal, de sokkal jobban oda fogok figyelni arra, hogy mit eszem. Eddig is próbáltam, de nem eléggé, szóval talán erre is jó lesz ez a blog: motiválhatom önmagam.

Ő az én csodás kis pumpám (Accu-Chek Spirit Combo), és életemben először combba szúrtam a tűt. Nem mintha most jöttem volna rá, hogy lehet, de mielőtt pumpás lettem, mindig próbálkoztam az inzulin combba adásával, aminek az lett az eredménye, hogy bedagadt a szúrás helye és alig tudtam menni, úgy fájt. De úgy tűnik, már jobban bírom a strapát, mert - lekopogom - még csak nem is fáj. :)

Anyu rosszul van a látványától valamiért, de nekem most nagyon bejön. Főleg, hogy a hasamat eléggé megviselte a sok tűszúrás, kicsit tűpárna feelingem van, de a következő célom találni egy krémet, ami segít a kis piros pöttyök eltüntetésében. 

(hestegMardekárospizsi)

Jó cukrokat és szép napot mindenkinek! :))

Been there, done that

Halihó dear stranger!

Csapó 500: Már vagy ezer blogom volt, ezer meg egy ötlettel, de aztán mindig meguntam őket, és töröltem. De valahogy elkapott a láz, hogy mindenféle gondolatot és képet posztoljak ezt teszi velem az instagram világa, és gondoltam, jobb lenne egy blogon megejteni mindezt, mint teleposztolni az instagramot azzal, hogy mit eszem (napi 3x/5x) stb. mert én is utálom, ha mások ezt csinálják. hesteg mutimiteszel és társai

Szóval, még ha nem is olvassa senki, legalább a közösségi médiát megkímélem magamtól.

Ha valaki idetéved, és véletlenül olvassa soraim: Have fun, kellemes nyarat és időtöltést! :)